A kutya és legközelebbi rokona, a farkas életmódja mára igen különbözővé vált. Hangadásuk sokféleségének (vokális repertoárjuk) különbségeit okozhatta a domesztikációs folyamat is. Az ember, miközben magához szelídítette, és különféle célokra szelektálta a kutya ősét, kiválogatta azokat az egyedeket, amelyek a tőlük elvárt feladatokat a legjobban hajtották végre. Így a kutyák egyes tulajdonságait az ember szándékosan alakította céljainak megfelelően. A kutya és az ember együttélése megkívánta a hatékony együttműködést, ami pontos kapcsolatteremtést feltételez. Ezért valószínű, hogy az ember azokat a kutyákat szaporította tovább, amelyek képesek voltak kommunikálni vele, megkönnyítve ezzel a munkavégzést. Ennek a kapcsolatnak lehetett hatékony eleme az ugatás. Ily módon azok a kutyák, amelyek többféleképpen tudtak ugatni, és az ugatástípusokat egy-egy helyzethez tudták kötni, szelekciós előnyt élvezhettek kevésbé ugatós társaikkal szemben.

Az ugatás sokféleségére irányuló szelekció elmélete mellett felvetődik, hogy az ugatás elterjedése talán csak "mellékterméke" a más tulajdonságokra irányuló szelekciónak. A vadon élő kutyaféléken végzett háziasítási kísérletekből kitűnik, hogy az ugatás a mesterséges szelekció mintegy "melléktermékeként" is gyakoribbá válhat az állatoknál. Beliajev és munkatársai 30-35 generáción keresztül szelídségre szelektáltak mesterségesen ezüstrókákat (Vulpes fulvus). A legtöbb róka bizonyos idő eltelte után már nem félt az embertől, és a kutyákhoz hasonlóan üdvözölte a gondozókat. Emellett más fenotípusos változások is történtek, amelyek nem szerepeltek a mesterséges szelekció szempontjai között. Így "járulékos" változásoknak tekinthetők, hogy a rókáknak lógó füleik lettek, bundájukon foltok jelentek meg, és többet ugattak, mint vadon élő társaik. Ez a kísérleti tapasztalat nem bizonyítja, hogy a kutya háziasítása során is hasonló folyamatok játszódtak volna le, de jelzi, hogy potenciálisan megtörténhettek. Az is elképzelhető, hogy az ősi kutyáknál az ugatósság a szelídségre szelektált rókákhoz hasonlóan "spontán" jelent meg, ami később módot adott az embernek a már célzott szelekcióra ezen a téren is.

Fontos megemlítenünk, hogy a kifejlett kutyák számos bélyege (például pofájuk formája, lógó fülük, játékos viselkedésük, élethosszig tartó kötődésük) az ivaréretlen farkaséhoz hasonlít. Ezt a jelenséget, tehát a kölyökkori jellegek egész életen át való fennmaradását, neoténiának nevezzük. Mivel több vadon élő kutyaféle (pl. a farkas vagy a prérifarkas) korai életszakaszában többet és többféle helyzetben ugat, mint kifejlett korban, feltételezhető, hogy a kutyák hangadási szokásainak átalakulásában is szerepet játszhatott a neotenizációs folyamat.

Az ugatástípusok esetleges véletlen elterjedésének és a neotenizáció kizárólagosságának elmélete azonban nem ad semmilyen magyarázatot arra, amit Sophia Yin mutatott ki, hogy az ugatás függ attól a helyzettől, amiben a kutya éppen van. A kutatónő kutyák hangjait rögzítette három eltérő szituációban: zavaró zaj (egy elektromos csengő) hallatán, játék közben, illetve izolálva, tehát egy szobában magára hagyva őket. Úgy találta, hogy a kutyák mélyebben és hosszabb vakkantásokkal ugatnak zavaró helyzetben, mint a másik két szituációban.

Melyek az emberhez közeli életmód azon elemei, amelyek hatással lehettek az ugatás evolúciós fejlődésére? A kutyák - életkörülményeik folytán - sokkal kisebb területet birtokolnak, mint a farkasok. Ezt a kis területet pedig sokkal gyakrabban "fenyegetik" betolakodók, mint a farkasét. Korábban láttuk, hogy a farkasok is ugatnak territoriális fenyegetettség közben, így ebben a helyzetben az ugatás gyakoriságának növekedése részben a kutyát ért ingerek gyakoriságának növekedésével magyarázható. A hívatlan "vendégek" megugatására is hathatott pozitív szelekció: a kutya feladata lehetett a tábort fenyegető idegenek, vadállatok jelzése. Számos munkakutyának ma is ez a feladata, gondoljunk csak az őrkutyákra, a mentőkutyákra vagy a vadászkutyákra.

Kóbor kutyáknál figyelték meg, hogy sokkal kevesebbszer ugatnak, mint az ember mellett élő kutyák, és a farkasokhoz hasonlóan akkor is csak kevés helyzetben. A kóbor kutyák falkákba verődve élnek, és élelmük nagy részét a szeméttelepekről szerzik be. Amikor egy nagyobb falka megérkezik a szeméttelepre, ugatni kezdik a kisebb falka tagjait, mire azok az esetek nagy részében harc nélkül elhagyják a területet. Ezen kívül a falka tagjai megugatnak minden más falkához tartozó kutyát, ha véletlenül közéjük verődik. Ezektől eltérő helyzetekben nem tapasztaltak náluk ugatást.

A bemutatott esettanulmány tapasztalataira magyarázat lehet az, hogy a kutya háziasítása során képessé vált különböző vakkantások kiadására, és arra, hogy ezeket jól előre jelezhető módon, szituációtól függően eltérő gyakorisággal alkalmazza az emberrel való kommunikációkor. Viszont, ha az emberrel fenntartott kapcsolat rendszertelenné válik, vagy megszűnik, a különböző ugatástípusokat kiváltó szituációk sem fordulnak elő, így a farkas ős viselkedésének megfelelően az ugatás aránya a többi hangtípushoz képest csökken.

by:szerk